A híres Erika szék megálmodója: interjú Burián Judittal

3 érdekesség Juditról

Szinte egész Európát bejártam, rengeteget tanultam az 1970-ben elnyert helsinki szakmai kiállításokon és tanulmányutakon. Norvégiában, Svédországban szerettem meg a skandináv bútorok egyszerűségét.

Tervezői stílusomat a kényelemre és funkcionalitásra törekvés jellemzi. Újító voltam a kor divatjához képest, a merészséget Párizsban lestem el a franciáktól, akik sosem féltek meglepőt alkotni. 

Bútoraim huszonkét éven keresztül szerepeltek a legnagyobb kiállításokon és vásárokon; előfordult, hogy egyszerre hét városban volt standom, Berlinben is bemutatkozhattam.

Talán nincs is nagyobb öröm az életben, mint az, ha munkánk gyümölcse több generáció életét meghatározza, ami az Ön által tervezett bútorokról biztosan elmondható. Miért a bútortervezés vonzotta?

Valójában nagyon kevésen múlt, hogy nem fogorvos lettem, hiszen a családban hagyománya volt a szakmának, de sajnos (vagy szerencsére?) édesapám volt az utolsó a sorban. Engem mindig is a rajzolás érdekelt: hétévesen a nővéremről készítettem portrét, később pedig az foglalkoztatott, mitől válik széppé egy tárgy. Mindig szerettem kísérletezni: egy darab fogászati viaszból és négy fogpiszkálóból született meg az első makettem, az Erika szék prototípusa. Később, már megrendelésre készült a Judit fotel. Ma is ebben üldögélek a legszívesebben, ezt pedig Kisszebeni Marcellnek köszönhetem. Az akkor már ismert belsőépítésztől kértem tanácsot, melyik szak lenne nekem való az Iparművészeti Főiskolán – nekem, aki csak annyit tudtam, vonzanak a különböző formák és a tervezés. Miután lebeszélt a színházi díszletek és ruhák tervezéséről, a belsőépítészetet javasolta. Én csak annyit kérdeztem: jó, de mit kell ott csinálni? Hát így kezdődött.

A legtöbben inkább felújítják a még jó szerkezeti állapotú székeiket, mintsem hogy kidobják őket. Miért ennyire népszerűek?

Az enteriőr- és bútortervezői órákon nem csak a rajzolás és mérés tudományát, de egyfajta hozzáállást is elsajátítottunk. Mestereim, Kaesz Gyula és Juhász Lajos is mindig a bútor és a használója iránti tiszteletre tanított, ezért számomra a kényelemnél és használhatóságnál nincs fontosabb. A bútor küllemének megtervezésére – főleg a külföldi tanulmányútjaimon látottak miatt – művészetként tekintettem. Mivel gyerekként jól megtanultam németül az osztrák rokonoktól és a hozzánk látogató német kiasszonyoktól, 1970-ben ösztöndíjjal Helsinkibe utaztam. Itt és Párizsban is döbbenten tapasztaltam a színek rendkívül merész használatát. Hazajöttem, és az akkori unalmas bordók, okkerek és barnák helyett lila ágyat és mályvaszínű kisbútorokat terveztem – az emberek imádták!

Hogy öltött formát akkoriban egy bútorötlet?

Semmiképpen sem úgy, mint ma. Számítógép helyett rajzasztal, háromdimenziós nyomtató helyett körző és vonalzó voltak az eszközeim, mivel mindent szabad kézzel rajzoltunk. Egy előre kiadott listából választhattunk nevet az alkotásunknak: így született a Tacskó gyerekbútor, az Artex konyha, a Kriszta fotel és még sorolhatnám. Ezután lezsűriztettük az Iparművészeti Tanács szakértőivel a tervet, majd felkerestük a kivitelezőt. Az asztalosműhelyben magam vállaltam a művezető szerepét. Megbeszéltem a mesteremberekkel, mit és hogyan készítsenek el, a textiltervezők híres vezetője, Pécsi László pedig mindig segített a megfelelő kárpit megtervezésében. Egyszóval mi, tervezők nagyon összetartottunk, csodás időszak volt. Csak remélni tudom, hogy ez ma is így van.

A retrót minden korszakban átlengi valami kellemes nosztalgia. Talán ez lenne a titok? Ezért szeretjük annyira a régi tárgyakat?

Az én korosztályomnak ez a természetes – sok családanyától kaptam annak idején üzenetet, hogy mennyire hálásak az eleinte pelenkázóként, később íróasztalként is használható gyerekbútoromért, vagy épp az időtálló epedás rugózású ülőbútorokért. A középkorúak számára ezek a berendezési tárgyak már inkább családi emlékeket és egy letűnt kort idéznek, a legfiatalabbaknak pedig már az újdonság erejével hatnak, szerintem ezért is sikeres újra a retró. Mint annyi minden más, a bútorok világa is körforgásban van, de ami állandó, az a funkcionalitás iránti igényünk, amiből 87 évesen sem engedek.

Idővonal

1958

Elvégezte az Iparművészeti Főiskolát, a tizenöt fős osztályból öten fejezték be a belsőépítész szakot. Abban az évben egyedüli nőként szerzett diplomát, de sosem érezte hátrányban magát a szakmában.

1959

„Mindig is szerettem volna egy kagyló formájú bútort tervezni” – árulta el Judit. A vízi élőlény ihlette az Erika széket. A kőrislábakon álló bútort később Eames és Saarinen ikonikus székeihez hasonlították.

1965

Falra akasztható szekrényrendszerével elnyerte a Legszebb Termék-díjat. „Műanyag helyett faanyaggal szerettem dolgozni, fogantyút pedig csak konyhabútorra tettem, hogy semmi ne zavarja a funkcionalitást.”

1979

Önálló kiállítása nyílt Művész az iparban címmel az Iparművészeti Múzeumban, majd 1980-ig a Szék- és Kárpitosipari Vállalat vezető tervezőjeként dolgozott, iroda-, hotel- és lakásbelsőket is berendezett.

1996

Szabadfoglalkozású tervezőként is sikeres, de olyan konyha- és gyerekbútorok is a nevéhez fűződnek, mint a szinte egykor minden háztartásban megtalálható, fogantyú nélküli Artex szekrények vagy a Tacskó.

Útravaló Judittól

Egyre több lakás épült az 1950-es éveben, amihez alkalmazkodni kellett. Ebben segített a rétegelt lemez. Az elsők között használtam a magyar tervezők közül: jól variálható, az élek lezárása nélkül is biztonságos és ma is divatos.

A családok kényelméért rendszerben gondolkodtunk; az akkoriban elterjedt elemes bútorok előnye a könnyű alakíthatóság volt. Terveztem polccá varázsolható padot és moduláris piros szekrényt is, hogy derűs legyen minden otthon.

Az Erika szék a legnagyobb darabszámban eladott bútorom, százezer háztartásban egymillió volt belőle. Praktikus kis kerekei és a formába öntött, ergonomikus habszivacs háttámlája miatt kedvelték annyian.

Míg régen a bútorokat több mindenre használtuk, ma már mindenhez külön bútort választunk. Az egyik gyerekbútoromat például a szülők később virágtartóként hasznosították, csak egy kis átalakításra volt szükség, amit ma is megtehetünk.

A cikk az OTTHON magazin 2022/04-es lapszámában jelent meg. 

Szöveg: Volter-Horváth Dóra, fotók: Kövesdi Réka, Urban Antik