Bényei Építészműterme: Rombolás helyett megújítás

A budai hegyek oldalában található építésziroda a környék évszázados formavilágát alkotta újra egy kortárs épület szerkezetében. Az átlátható és letisztult műterem jelenkori formában őrzi ipari örökségét. Belső tereinek kialakításakor a közösségteremtés és az elmélyült munka lehetősége egyformán fontos szempont volt. A homlokzatok üvegfelületeinek köszönhetően a fény egész nap átjárja az épületet, és a látvány szempontjából is meghatározó: a homlokzat különleges geometrikus formája szinte beszippantja a vendéget.

Hagyománytisztelet és jövőbe mutató szellemiség – e két tulajdonsággal jellemezhető talán legjobban a Bényei Építészműterme. Az épület Budapest zöldövezeti részének szívében, a budai hegyek lankáin áll. Bényei István, a műterem vezetője egy bővítésekkel eltorzított, veszélyesen leromlott állapotú ipari épületben látta meg az újrateremtés lehetőséget, a tájidegen csarnok így nem egyszerűen megmenekült a pusztulástól, de egészen új formában kelt életre. Az átalakítás során az eredeti építész munkájának tiszteletben tartása mellett egy letisztult, átlátható, 21. századi szerkezetet hoztak létre. Az épület az európai kultúra tudatalattijában élő, legalapvetőbb „ház" formát idézi, ahogyan azt egy kisgyerek is lerajzolná. Az egyszerűen papírra vethető vonalak mögött azonban tudatos szerkesztés bújik meg. A svábok lakta környéken már a 19. század közepén is az elkészült műtermet meghatározó formák uralkodtak, az épület így nem csupán a hegyoldal jelenével, de évszázados múltjával is párbeszédre lép.

Ahogy a Bényeiék valamennyi alkotása esetében, úgy a saját irodájuknál is kiemelt szempont volt az átláthatóság. A kelet-nyugati tájolású épületet a fekvésének és a homlokzatok üvegfelületeinek köszönhetően egész nap átjárja a fény. A transzparencia a nyitottság érzését keltve teremti meg a bizalmat árasztó légkört, és nem utolsósorban az épület természettel való kapcsolatát is megerősíti. A budai hegyek között a környezetével szinte szimbiózisban élő épület magától értetődő természetességgel simul a tájba. A környező fák kellő árnyékot vetnek a műteremre ahhoz, hogy azt még a déli órákban is csak szűrt fény érje, kedvező klímát és az alkotáshoz megfelelő látási viszonyokat biztosítva ezzel. Amint az árnyék elfogy, az építészeti megoldások veszik át a stafétát a fáktól: a homlokzatok kialakításának köszönhetően a műterem saját magát is a kívánt mértékben képes elrejteni a napfény elől. A „védelmi" funkcióján túl a homlokzat vendégfogadó jellege sem elhanyagolható, vizuális hatása szinte beszippantja a műterembe érkezőket.

Az épület belső kialakítását a műhely kreatív szellemisége motiválta. Az egyterű iroda úgy teremt közösséget, hogy a belsőépítészeti megoldásoknak köszönhetően az elmélyült munkára is lehetőséget biztosít. Az épület ipari jellegét idéző padlószőnyegtől a falat borító műfűig, a piacon elérhető legerősebb hangcsillapító elemek kerültek a belső térbe. Ugyanezt a célt szolgálja a munkateret a tárgyalótól elválasztó vörös színházi függöny, amely egyaránt idézi David Lynch filmjeinek álomszerűségét, és Salvador Dali szürreális világát, megjelenését mégsem esztétikai szempontok indokolják, kizárólag térelválasztó és hangszigetelő a funkciója.

A tárgyalóból az üvegfalon a hegyoldalra nyílik kilátás, ahol a Buda központjából a János-hegyre közlekedő fogaskerekű vasút, a hegyvidék népszerű tömegközlekedési eszköze halad el. A látványban, amely a tárgyalások hangulatát is alapvetően meghatározza, összesűrűsödik a műterem esszenciája: a természettel harmóniában élő ipari örökség.

fotó:Batar Zsolt