A kalandra csábító focaccia

Életem első kenyérrel kapcsolatos emléke a nyolcvanas évek közepére tehető. Anyu a veszprémi kenyérgyár boltjából hozza haza az egykilós kenyeret. Selyempapírba van csomagolva, ahogy annak idején általában elhoztuk a kenyeret a boltból. Még meleg, és a konyhát kenyérillat lengi be. focaccia, kenyér, olasz

„Anyu, megehetem a kenyér sarkát?” – kérdezem, miközben óvatosan kicsit megnyomom az ujjaimmal a kenyeret, ami ettől ígéretesen roppan. „Még nem lehet, túl meleg. Össze fogja húzni a hideg kés… Várj egy kicsit! ”– int anyu nyugalomra, és én nézek felfelé a konyhapult irányába (mert akkor még felfelé kellet nézni a most derékmagasságban levő pultra), és várok, várok türelmesen…A kenyér sarka mindent megér. Aztán végre engedélyt kapok, és megszegjük a friss kenyeret. Megkapom a sarkát, amit anyu vajjal ken meg, és házi baracklekvárt csorgat rá. Én leülök a konyhaasztalhoz, magam elé veszem a kenyérsarkot, beleharapok, és – ez a mennyország.

A kenyér iránti őszinte és odaadó rajongásom valamikor ekkor kezdődhetett. Olyannyira nagy szerelem volt, hogy egy időben, amikor a főzéshez köthető lázam már javában tombolt, egy pillanatban úgy éreztem, hogy mégiscsak a kenyér az igazi, ezért én pék leszek. Míg mások a női magazinokat bújták, én kelesztési technikákról, liszttípusokról és kemencékről olvastam.